Első nap a fóliasátorban

Reggel újra Jan várt bennünket, majd bemutatta az eperszedés rejtelmeit. Mindenki kap egy kicsi kocsit, a kicsi kocsin tálcák vannak, abba pedig 10db dobozka fér. Ezzel a menetfelszereléssel lehet elkezdeni a melót. A szabályok rendkívül egyszerűek: 1 centi szárnak kell maradni az epren, ami zöldes azt nem szabad leszedni, a többit már csak forma szerint kell szortírozni. Szépek az elsőosztályúak közé, a csúnyácskábbak meg a lekvárnak valóba. Mindenkinek saját vonalkódja van, azt rá kell ragasztani a dobozokra és a végén ez alapján összesítenek. Tehát, amint mindent megértettünk kiosztották, hogy melyik sort kell szedni és már nyomtuk is. Kb. másfél óra után jött egy szünet, ami persze nem jár egyedül, jött vele Jan is, aki be is jelentette, hogy mára ennyi. A reakcióm (a kurva életbe!) után nyilvánvalóvá vált, hogy legalább egy magyar szó van, ami teljes mértékben nemzetközi, már amennyire a kurva magyar szónak mondható. A véleményem azonban nem változtatott a tényen, hogy ezennel le lett rakva András első általam vezérelt sakkleckéinek alapja. Vissza is mentünk Andrással a karavánba és játszottunk. Annak ellenére, hogy az újonc csoportból mindenki haza lett küldve aznapra, csak mi ketten hagytuk el a terepet. A többiek, köztük a mi 3 magyar társunk is, úgy vélték, hogy mit nekik a góré szava, ők maradnak szedni. Olyan, délután egy körül jöhettek vissza a srácok. Jól megszedték a kocsijaikat. Csupán azt nem kalkulálták bele, hogy ha már egyszer szóltak, hogy mára vége, nem fognak még egyszer szólni, egyszerűen amit az után szedtek miután le kellett volna lépni, azt nem számolták bele az aznapi teljesítményükbe. A bizonyíték egyértelmű, mert minden du. kifüggesztenek egy papírt, hogy ki mennyit szedett és az ő nevük mellett is kb. annyi van mint az enyém mellett. Összességében elmondható, hogy ez egy tesztnap volt, hogy ne élesbe találgassuk, hogy melyik zöld, meg melyik milyen osztályba sorolható. Na de a gyakorlás még várat magára, mert a holnapi kiírás szerint újra: bags. A tesztnap nem mellékes eredménye:

Ez a világ legfinomabb epre amit valaha kóstoltam, olyan édes, hogy álmodni sem lehetne jobbat.

Miután kisakkoztuk magunkat és jól megebédeltünk (egy kis cheddar sajtos paradicsomszószos spagetti) felkerekedtünk, hogy vegyünk pár dolgot az elkövetkezendő időszakra. Az utóbbi napokban kipuhatoltuk az itteniektől, hogy miként lehet busszal eljutni Monifiethbe, (Mánifi) ami a legközelebbi település. Itt van az a Tesco amit már egyszer meghódítottunk. Tehát kisétáltunk a megállóhoz, majd ismét olyan dolognak lehettünk részesei ami otthon szinte elképzelhetetlen. Álltunk a megállóban és megpillantottunk a távolban egy embert kb. 500 méterre, akkor jött ki a házából. Elindult a megálló felé, ezzel mi konstatáltuk, hogy nem csak mi jövünk a buszhoz, tehát nem kell aggódnunk a menetrend miatt, merthogy e téren azért voltak hiányosságaink. Már rég máson témázgattunk, mikor a bácsi odaért és elkezdte elmondani nekünk, szerintem a megye összes buszmenetrendjét, aminek a lényege az volt, hogy ne várjunk mert innen, most nem fog menni busz. Nem mindent értettünk mert nagyon Skótul beszélt, de a lényeget igen. Ismét gyalogtúra lesz. Szóval ezt megtárgyaltuk majd a bácsi hátat fordított és visszaballagott a házikójába. Komolyan mondom sétált egy kilométert, hogy szóljon, hogy nem megy a busz. Ilyen is van...
Íme egy pár kép amit út közben rögzítettem:

Zsuzsa ezt, csak neked. Minden utcában van belőle legalább három. Imádják. Valószínűleg ezért, már tanulni is lehet rajta.

Úton Monifieth felé mindig társra lel az ember.

Ez nekem igazán Skótos

Egy kert a sok közül Monifitehben

Ui.: Köszi mindenkinek aki írt! Akinek nem sikerült és szeretett volna, az próbáljon regisztrálni, bejelentkezni, vagy a követésre kattintani a blog jobb oldali menüjében. Sajnos nem tudom pontosan, hogy kell, mert engem mint a blog tulaját máshogy kezel, és nem pont ugyanazt látom amit ti.